Magyar Netlap
2002 január . :
Rézkorban élünk-e még a földön?
Trombitákkal, kürtökkel, harsonákkal hegyeket lehet megmozgatni. Mesélhetnének errôl az angyalok, a hét jajjal, mesélhetnének Jerikó falai, a bevonuló gyôztesek a diadalkapuk alatt, úgy, mint a halálba menô gladiátorok, de még a békebeli cselédek is, akik a vasárnapi korzón a rezesbanda hangjaira álmodoztak fehér lovas hercegekrôl, és nem
tengernagyokról, akik tetemre hívnak bûnös városokat.
És ha ezek a rézfúvósok billentyûkkel, dobokkal, csellóval, gitárral találkoznak egy olyan médiavízió közepette, amelyhez képest Orwell, Burgess
látomásai ártatlan óvodás gyerekrajzok, akkor fogalmunk lehet arról, miként burjánozhatott a saját gondolatait követni képtelen Antonin Artaud agyában a
"kegyetlen színház" eszméje, zenében, vetített képekben, rock-ban, jazz-ben, kortárs kamarában és idômértékes versekben megtestesülve. Amikor az
Atomszívû Anya sztriptíztáncosnônek szerzôdik Karmazsin Király udvarába. Amikor Sysiphus kôszikla lábtengóra hívja ki Prometheust. Amikor megtalálják
a tarkónlôtt betlehemi aprószentek tömegsírját. Amikor golyóálló üvegszemünk immunisá válik 10 ezer Káinra, és miközben mikrocsipsszel tömjük infrahangra
állított mûbélrendszerünket, félvállról odavethetjük: hát ôrzôi vagyunk mi Nagy Testvérünknek? Amikor, mint elégetésre ítélt könyveket, kívülrôl megtanuljuk a madárfüttyöt a nyitnikéktôl a napszakzavarba került fülemile
és pacsirta Bábel-daláig. Amikor már a bôrünk is elviselhetetlenül viszket a ránk tapadó, folytonosan jóakaró nagyokosoktól. Amikor a Csontbrigád dobhártyákból készít sivatagi kendôt a Láthatatlan légiónak, és várjuk a Feltámadás sarus ôrmesterét, hogy rárivalljon az egyendoboz-csomagolókra:
"Rompez, gazemberek".
És amikor rájövünk arra, hogy ha Auschwitzban lehetett a gázkamra sziszegésének leple alatt viccet mesélni, akkor túl emberi arcon és vastag pénzû agymosodán is lehet egy pimasz ragtime-ot játszani, lehet torokból, ujjhegyrôl fricskázni, lehet boldog felelôtlennek lenni. És amikor a hangzavar már megint haragos harmóniát szül, mert újra megtaláltuk rendetlen rejtett zugainban predesztinációnk számtalanszor elvesztett kódját. Antonin Artaud, Carl Solomon, William S. Borroughs önként vállalták az elektrosokkot, hogy világos fogalmuk legyen néhány félelmetesnek hitt külsô-belsô dimenzióváltásról. Nekünk elegendô volt elmenni 2002. október 19-én a budapesti Új Színházba, hogy meghallgassuk az After Crying és a Brass In The Five közös koncertjét, amelynek a Rezet (reset) címet adták. És három óra után jó volt kimenni a teliholdban fürdô Andrássy útra, megérinteni egymást és boldogan konstatálni, hogy még nem lopták el sem
vonásainkat, sem tekintetünket, sem hangunkat. Talán azért, mert a Zene ezúttal is "virrasztó éji fellegbe" burkolt bennünket, akik még szeretünk
szabadon szárnyalni.
gluck
|