Párbeszéd Istennel

Amikor az ember koncertről ír beszámolót, mindig ott él benne a gyanú, hogy aki nem volt jelen az eseménynél, mind jó, mind rossz értelemben elfogultsággal vádolhatja. Ilyen esetekben jön jól egy helyszíni felvétel, ami igazolhatja a tudósító pártatlanságát, bár ez nem is olyan egyszerű, ha valami rendkívüli eseménynek a részese. Ilyenkor ugyanis valóban képtelen kivonni magát a történtek hatása alól. Amikor a 2003. január 12-i, a Liszt Ferenc Zeneakadémia Nagytermében lezajlott majd kétórás, református kórustalálkozó felejthetetlenségét ecsetelem a Demokratában, utólag éppen az elfpgultság szikráját érzem az írásban felbukkanni. A zavaró gondolatot végül csak a most megjelent hanganyag többszöri meghallgatása oszlatta el. Mert ahogyan a hat kórus – egyikük felvidéki – apraja és nagyja a zsoltárokat tolmácsolta, arra nem igazán lehet megfelelő jelzőket találni. Csak körülírni lehet azt, amit megélni kell. Mert miről is van szó? Pálúr János orgonista úgy fogalmazott, hogy ami elhangzott az „…ismert énekeink improvizált orgonadarabok környezetében…”, márpedig „…gyülekezeti énekeink életünk legnagyobb lehetőségéről, az Istennel való párbeszédes kapcsolatról szólnak…”. Így talán már érthetőbb, hogy miért tűnik megoldhatatlan feladatnak egy ilyen „párbeszédes kapcsolatról” beszámolni. A három részre osztott műsorban a hallgatóság, nevével ellentétben énekével maga is tevékenyen részt vett, és olyan közösségi légkört alakított ki, amelyre valóban csak a hívő ember képes. És hogy az Isten nem csak azon az estén lehetett jelen a zsúfolásig megtelt Nagyteremben, a kiadványnak köszönhetően azokhoz is eljön, akiknek a januári együttlétre akkor és ott nem volt lehetőségük

Szakács Gábor