„Mulandóság, legyőztelek!” – mondja a verskardigánról szóló darabjában Lackfi János és énekli finoman, érzékenyen az Aphonia. De nem ez az egyetlen hangja a költőnek, nem ez az egyetlen útja az ő megzenésítésének. Hiszen a versek megzenésítése se mindig lírai szám a szónak abban a régi értelmében, amikor az úgynevezett lassú számot mondtuk annak, és szerettük legjobban a táncolós házibulikban. Hát nem lírainak kéne lennie minden versmegzenésítésnek? A líra sem mindig lírai, nem mindig lassú szám. Lackfi Jánosnál aztán semmiképp sem, az ő tehetségének egyik legelképesztőbb tulajdonsága a sokszínűség. A finom és az érdes humor épp úgy jellemző rá, mint a morbid groteszk, az erőteljes lírai figyelem, a szelídkedő életkép épp annyira, mint a pontos hasonlat. De itt lassan átcsúsztunk a formai jellemzéséhez. Az a költő, aki megzenésíthető, kicsit maga is zenét szerez, a zene ígéretét, olyan kihívó szöveget, mely egy jó szakember, a verset zenévé álmodó számára kívánja a folytatást, a dallá való visszaalakítást. Azt hiszem, egy vers, ha igazi vers, mindig is megfagyott vagy megalvadt dal (vagy másféle zene), ki kell olvasztani, vissza kell adni teljes zenei burkát. Persze lehetetlen az összes jó vers visszazenésítése. A Lackfi-életmű is bejárhatatlan gazdagsággal bír e tekintetben. Az Aphonia (és a dalok szerzője, Molnár György) ott van a költő nyomában mindenütt, amerre világát kiépíti: a lélek belső terein és mindennapi életünk közterein vagy közös belső terein, hangot talál a különféle versekhez, úgy, hogy ezek a dalok egységesek is lesznek, de a vers igényei szerint bátran különbözőek is. Aki ezt a lemezt meghallgatja, nemcsak egy költőhöz és egy zenekarhoz jut közelebb, nemcsak kedvességet és rituális versbe-kényszerítést talál, hanem a vers önkéntesévé is válik, magát a lírát érti meg, ami annyit tesz, hogy önmagát is. Aki verset fogyaszt, immunis lesz a mindennapi élet stresszeire és ellenállóbb a kivételes helyzetek nehéz pillanataiban. „Hisz a költészet közterep.” A vers kardigán, amit jó felvenni, melegít, otthonossá teszi az életet, és az anyukánk is azt tanácsolta, hogy ilyen hidegben ne menjünk ki kardigán nélkül. Hallgassunk rá…"

Clemente Gábor - ütőhangszerek
Borzsák Kamilla - fuvola
Gál Hedda - ének
Molnár György - gitár, ének
Lackfi János - beszéd

Közreműködik:
Becze Gábor - nagybőgő
Balogh Péter - klasszikus gitár, basszus gitár, orgona, dobok, cavaquinho