A népdal mindent elbír

A népdal közkincs. Mindenkié, vagyis igazából senkié sem. Éppen ezért mindent elbír. A szerzők nem tiltakoznak, akárhogy fel lehet dolgozni. Lehet vezérmotívum, háttér, vagy éppen csak ciráda. És mivel mostanában újra reneszánszát éri a népdal a fiatal magyar muzsikusok körében, - utoljára ennyire talán a 70-es évek táncházai idején volt - mindenféle kísérletben megjelennek.
Mint például a Payé Homo Musician című lemezén. A Felszállott a pávától a Tyukodi pajtásig. Sőt, akadnak más ősi dallamok, hogy ezt tudatosítsák a szerzők, előadók - Lőrincz György és Szűts István - szép, honfoglaláskori motívumokkal teli borítóval, illetve füzettel adják közre lemezüket a Periferic Records gondozásában. Nem hiányozhatnak a mostanság ugyancsak divatba jött rovásírásos betűk sem. (Mindezeket persze a magyar alternatív rock-ban már a 80-as évek közepén felfedezték, elég csupán a Vágtázó Halottkémekre és a Zajártalomra gondolni....) Ez önmagában nem lenne baj, mint ahogyan a különleges madármaszkokról is asszociálhatunk mindenféle, nemcsak magyar ősi kultúrákra. Számomra inkább az hagy erős hiányérzetet, hogy a népzenei motívumok egy alapvetően szintetizátorokra és hangeffektekre épülő zenében jószerével csak ürügyként szolgálnak, amire már-már "parti-szerű" elektronikát tesznek. Tudom, ez mostanában nagyon "trendi" és még a legjobb zenészek is megpróbálkoznak vele, lehet, hogy bennem van a hiba, de számomra ez csupán felszínes valami, amit még az olyan címek sem tudnak elmélyíteni, mint a Góg, a Magóg, a Tabu vagy a Sámán.

gluck