Minthogy a modern világ kényszeres haladásimádatát mindig is egyfajta elmebetegségnek tartottam, (Morbus Babel), sokszor jelent problémát, hogy a „progresszív” vagyis a haladó jelzőt mások általában pozitív értelemben használják. Márpedig a XX. század utolsó harmadának talán legfontosabb zenészeit és zenéjüket számomra érthetetlenül progresszív zenének keresztelték el, illetve skatulyázták be. Ennek ők sem nagyon örültek, legalábbis Robert Fripp (King Crimson) és Keith Emerson (ELP) nem rajongott ezért a megjelölésért, de aztán mégis rajtuk maradt – és ők végül vállat vontak.
Nyilvánvalóan azért nevezték el őket progresszívnek, mert a fejlődéselméletek babonás tanainak bűvöletében sokan úgy vélték a hatvanas évek végén, hogy az általuk nagyon megvetett kereskedelmi main streamhez, vagyis az akkori buta popzenéhez és Coca-cola életérzéshez képest a bonyolultabb, technikásabb, nehezebben eljátszható, őszintébb, mélyebb dolgokról szóló zene előrelépést jelent. Valójában csak annyi történt, hogy néhány nagyon tehetséges zenész nem adta el magát az iparnak, és megmaradt a normális, rendes zenei gondolkodásnál, amit olyan mesterektől tanult el, mint a többnyire névtelen madrigálszerzők, aztán Bach, Händel, Haydn, Mozart, Beethoven, Muszorgszkij, Bartók, Rachmaninov és a hozzájuk hasonlók. E normális gondolkodásnak semmiképp sem a haladáskényszer a fő motivációja sokkal inkább a forradalmi hagyománytisztelet, vagy hagyományos forradalmiság, egyfajta természetes, naiv kíváncsiság és fogékonyság múlt, jelen és jövő iránt. Fontos összetevője ennek a normális gondolkodásnak, hogy éppúgy tiszteli a hagyományokat, mint aktuális környezetét, és legfontosabb céljának a másik ember értelmes megszólítását tekinti. Lényeges még az ízlés és arányérzék, amellyel a különféle zenei stílusok, irányzatok, eszközök kavalkádjából kiválogathatók és egymáshoz illeszthetők a legértékesebb gyöngyszemek.
A körülmények szerencsés vagy szerencsétlen összjátéka folytán a „progresszív” zenét eleinte nagyon felkapta a divat, öt-hat éven át abszolút versenyben voltak az aktuális popsztárokkal népszerűség és eladási mutatók tekintetében. Ekkor törvényszerűen megjelent a második, a sokkal inkább megélhetési progresszívnek nevezhető generáció, akik leginkább csak a nagy elődöket majmolták, de általában nem sikerült elsajátítaniuk a nagy elődök nagyságának titkát, például azt, hogy ők egyáltalán nem vetették meg a legdivatosabb sztárokat, stílusokat, sőt, sokat merítettek azokból, hogy aztán messze túlléphessenek rajtuk. Mostanra pedig megjelent a neoprogresszív, amit én inkább prognosztalgiának mondanék, hol metál, hol slágeres, hol más egyéb beütéssel. A lényeg, hogy ne „kommersz” legyen.
A progresszív mozgalom valójában a brit underground irányzatokból nőtt ki, s a kifejezetten underground, alternatív önazonosságot kereső rajongók kissé megsértődtek a népszerűvé vált nagyokra. Akik kitartottak, azok egy részénél is megmaradt a „mi nem az olcsó, divatos kommerszet szeretjük” identitás. Ennek a furcsa folyamatnak az lett az eredménye, hogy több tízezer ún. progresszív banda alakult azóta azért, mert egyszerűen nem kapott teret a divatos zenék piacán, s onnan kiszorulva jobb híján elkezdte ocsúzni a popzenét, és szembenállását bizonyítandó egyetlen célra összpontosít: feltűnően másnak kell lenni, mint a divatos slágerek. Ez elég szegényes cél, borzasztó is hallgatni őket. Pont az ellenkezőjét teszik, mint azok, akiket nagy elődeiknek tartanak. Mindenképp minimum 10 perces számokat kell összetákolniuk, s minthogy komponálni általában nem tanultak, minél hosszabb „művet” próbálnak amúgy őszinte ösztönből megalkotni, annál elviselhetetlenebb végeredmény alakul ki.
Nagyon sok ilyen koncertnek voltam szenvedő alanya, ezért fogadom mindig gyanakodva a magukat önként progresszívnek valló zenekarokat. Ezúttal azonban kellemes csalódás ért, igaz nem is a zenekar mondta magát progresszívnek, hanem a kiadó. De mivel ő pontosan ismeri aggályaimat, azt is hozzátette: ez nem „olyan” progresszív.
Igaza lett. A szó jó értelmében véve kellemes volt végighallgatni az albumot, melynek hangzásvilágában és természetes dallamosságában a Yes, a korai Genesis, helyenként Mike Oldfield hatását véltem felismerni, egy-két korábbi mestertől való rövid zenei idézet is megütötte a fülemet. Mindezeken kívül ötletes fordulatok, hangulatos, kellemes hangzások, arányos, kerek szólók idézték föl a 70-es évek progresszív zenéjének egy klasszikus irányzatát.
Az album egyik fő erénye, hogy alapvetően játékos, könnyed, üde levegőjű, a zenészek nem veszik magukat komolyabban az egészségesnél. Hallhatóan élvezettel találják ki, rakják össze és játsszák a számaikat. Nem esnek a progresszívek gyakori hibájába, nem próbálják túlbonyolítani az ötleteiket, és sehol sem törekszenek többnek mutatkozni, mint amennyi az anyagban van.. Az én ízlésemnek kissé lágy az album egésze; ha már a hagyományos rock hangszerek szólnak, olykor jól esne egy-két igazán „dögös”, „húzós” alap és erőteljesebb, merészebb hangzás, de korántsem biztos, hogy ez fontos szempont.
Megannyi külföldi és magyar fesztivál túlélése után mondhatom, erre a társaságra biztosan felfigyelnék bármilyen progresszív seregszemlén, ahol üdítő kivételt jelentene könnyed, tehetséges játékosságuk.
Azt nem mondom, hogy nem hallottam még eredetibb, mélyebb érzéseket és gondolatokat kifejező, zenei eszközökben gazdagabb és kidolgozottabb, jobban szerkesztett kompozíciókat, de hiszem, hogy a művészet lényege a kommunikáció, és ezek a fiúk tudnak a zene nyelvén kommunikálni, mégha sokszor egyszerű, vagy elnagyolt megoldásokat használnak is. Fiatal muzsikusokról van szó, akik nagyon sokat érhetnek, tanulhatnak még. Ha veszik a fáradságot, hogy kilépjenek a romantikus progresszív zene összhangzati és ritmikai sémáiból, tehetségük és képességeik révén sok értékes, izgalmas zenével örvendeztethetik meg a hallgatóikat. Ezt az albumukat mindenesetre szívesen meghallgatom máskor is.

Görgényi Tamás