Sors, nyiss nekem Hypertért!

Három gitár, dob, instrumentális zene, méghozzá olyan, amelynek az alapja egy tibeti ihletésû, mai mandalasorozat. Persze tudjuk, hogy éppen a zene
az, amely leginkább képes romba dönteni a tér és az idô meghatározásaival épített falakat, és ha hozzá nézzük ezeket a lebegô, misztikus, mégis akkor
és ott csak nekünk szóló festményeket, minden összefonódhat egyetlen eggyé, amelybe megtalálhatjuk saját helyünket is. Biztosan mindenki játszott már olyant, akár kiskorában, akár késôbb, hogy mereven, vagy szórakozottan néz egy mintás szônyeget, egy szôttest, legrosszabb esetben karcolásokat, koszfoltokat egy falon, és közben újabb és újabb minták rajzolódnak ki elôtte. Ezt a játékot máskor is játsszuk: az ébrenlét és az elalvás közötti hártyavékony állapotban, amikor aranyszegélyû fekete foltok, mint amôbák úsznak és váltakoznak lehúnyt szemünk még érzékelô retináján. Ilyenek bizonyos ezek a mandalák is - pihentetôek és szédítôek - amelyeket Setény Gyöngyi festett a Hypertér zenekar muzsikájának hangulatai alapján. Tíz festmény, tíz darab, plusz elô- és utójáték. Bár vannak címek, azok inkább csak egy ötletet adnak a megközelítéshez, (pl. Siva ébredése, Seherezádé, Végtelen), de nem zárnak be egy körbe, mivel a fiatal muzsikusok gondoskodtak arról, hogy darabjaik tele legyenek belsô és végsô elvarratlanságokkal. A zenében felismerhetôk az új King Crimson szeriális hangáradatai éppúgy, mint a heavy-metál erôszakossága, a kicsit Mahavishnus futamok és a keleti motívumokba oltott progresszív barokkos fúgák, apró visszanyúlásokkal a pszichedelikus rock-ig. Ne is próbáljuk a Mandala 2002 lemeznek pontos mûfaji meghatározást adni, mert a következô hangnál megdôl az elôzô kategória. Ha - éppen a sokféle, néha teljesen váratlan váltás miatt - nem is alkalmas arra, hogy egy az egyben meditációs eszköznek használjuk, arra mindenképpen jó, hogy hallgatva kutathassuk belsô énünk néha számunkra is meglepô dimenzióit.

gluck