Vájt füllel, szeliden

Manapság gombamódra szaporodnak a jazz, és jazz-rock zenekarok mifelénk. Ki hinné, hogy amikor a tömegízlés egyre sekélyesebb, milyen sokan választják
ezt a rögös utat. Ezúttal egy, jazzkonzervatóriumban találkozó kvartett, a Whitefül lemezérôl állapíthatjuk meg, hogy szépen muzsikálnak, még akkor is, ha túl sok eredetiséget nem is árulnak el.
Persze kérdés, hogy kell-e mindig \"eredetinek\" lenni, különösen egy olyan műfajban, amely már-már elérte fantázialehetôségeinek végsô határait, és ma
már egy Davisnek, egy Monknak, egy Cotrane-nek sem lenne könnyű dolga, ha valami újat akarna kitaláni, legfeljebb a különbözô irányzatok újabb és újabb keveréke jelenthet variációs lehetôséget. Future In The Past - ezzel az angolul tanulók rémálmának tartott igeidôt úgy is értelmezhetjük, hogy a négyes a múltban látja a maga jövôjét. A borítón két sorban sorolják fel azokat, akik hatottak rájuk, Pat Methenytôl a balkáni és közép-kelet-európai zenéig, Bartók Bélától Branford Marsalisig. Én még megemlíteném valószínűleg Stanley Clarke-ot, John McLaughlint, valamint a swing-korszakot, amelyet
Tardy Zsófia többször is megidéz bravúros skat-énekével. Az egész lemezt különben belengi valamiféle meleg harmónia, béke, nem mellékes e
hangvételben valószínűleg, hogy Zsófia a gitáros-szerzô, Csikós Attila felesége, és gyermekeiknek is ajánlottak több darabot, és ehhez jól illeszkedik Oláh Péter bôgôjátéka, és Bágyi Balázs dobolása. E hangulatot elegyíti némi szomorkássággal a befejezô magyar népdal, az Ahol én elmegyek, amely végül a capella is megszólal. A Whitefül lemeze a Periferic Records-nál jelent meg.

gluck